Matyi története

Matyi kisfiunk megszületése nagy változásokat hozott a családunkban. Ez ösztönzött a blog írására, amely természetesen a családról szól, és nem csak Matyiról.

2014 január 29, szerda

A szülés/születés

Decemberben azt mondtam, hogy csak januárban fogok szülni, az ünnepeket még kibírom. Utána kiderült, hogy 9-én Pestre kellene mennem egy megbeszélésre, ami nagyon fontos lenne. No, akkor, mondtam, utána hétvégén szülök, hogy a fiaim a központi felvételin már ezen ne idegeskedjenek 18-án. Én végig a 21-i időponttal számoltam, így szenteste napján töltöttem a 36. hetet, ahonnan ugyebár, már minden lehet.

A tervem itt is működött. 8-án voltam orvosnál, előtte ultrahangon. Minden rendben volt, semmi jele nem volt a közeli szülésnek (ami persze nem jelent semmit), így a terv szerint másnap Budapest. Úgyis azt gondoltam, hogy több mint 8 év kihagyás után, nem lesz ez a szülés olyan villámgyors. Legfeljebb sietünk hazafelé:-)

Aztán először, de borult a tervem.

9-én reggel, negyed 6-kor nem a szokásos pisilési ingerre ébredtem (ahhoz korán is lett volna, mert 4-kor voltam, és azért 3 órát kibírtam, még így a terhesség végefelé is). Elfolyt a magzatvíz.

No, gondoltam, most már biztos, hogy szülünk, így vagy úgy... Budapest stornó.

Fájás semmi.

Szóltam a férjemnek, és mondtam, hogy engedek fürdővizet, mert jól esne egy forró fürdő. Amíg nincs fájás, ráérek, és addig nem szeretnék bemenni, nehogy oxitocint adjanak.

A kádban kezdődtek a fájások, kb. 15 percenként. Teljesen elviselhető fájások, épp csak éreztem. Amikor 5-10 percesek lettek, akkor mondtam magamnak, hogy most már indulhatunk. Kiszálltam a kádból (már úgyis kezdett hűlni a víz). Ekkor ért a meglepetés.

Hirtelen, a kádból kiszállva, a meleg víz hatásának megszűnése vagy a függőleges helyzet miatt-e, nem tudom, de a fájások már percenként jöttek. Ültem a wc-n, és úgy éreztem, nem tudok felállni, felöltözni és elindulni. Nem a fájások elviselhetetlensége miatt, hanem mert nem volt hozzá erőm. Teljesen azt éreztem, hogy kiment belőlem minden erő. Nem érdekelt a környezetem. Egyetlen külső dolog jutott csak eszembe, hogy mi van, ha én is úgy járok, mint egy ismerős, aki megszült a wc-n. Már nem is tűnt olyan hihetetlennek a dolog.:-)

Férjem mondta, hogy indulnunk kellene, de én felöltözni sem tudtam. Mondtam, hogy inkább itthon szülök, mint a kocsiban, és nem biztos, hogy beérünk. Akkor hív mentőt, mondta. Lehet, hogy ettől ijedtem meg, nem tudom, de összeszedtem magam, és azt mondtam, most induljunk, akkor még beérünk.

Segített felöltözni, kisebbik fiam levitte a sporttáskákat a kocsiba (a nagyobb a lovakat abrakolta a hegyen), és elindultunk. A háztól a kocsiig 3-szor álltunk meg fájás miatt (nincs 100 m), de az emeletről is kétszerre értem le előtte. Most sem a fájás volt erős, csak olyankor kiment belőlem minden erő, úgy kellett tartani.

A kocsiban szinte végig feküdtem, akkor már teljesen kikapcsoltam a külvilágot, nem tudom, hogyan jutottunk be. Egyszer éreztem tolófájást, de sikerült, erősen koncentrálva, "elhalasztani".

A kórháznál egy beteghordó segített, és hozott tolókocsit, de itt már sok minden kimaradt nekem. A szülőszobán már várt a szülésznő és az orvosom, amikor megláttak (nem tudom, mi látszott rajtam), mindenkinek mondták, hogy én vagyok a sürgős.

Az orvosom mondta, hogy csak meg kellene vizsgálnia, ezért valahogy feküdjek fel a vizsgálóasztalra. Épp csak rám pillantott, és már sietett is: Azonnal a szülőágyra, különben itt fog szülni, már látszik a feje.

Megcéloztuk a legközelebbi szülőágyat, a szülésznő gyorsan átszerelte vajúdó helyzetből szülő helyzetbe. Közben egy fájás volt, és már jött is a tolófájás. Két tolófájásra megszületett Matyi.

7 óra után indultunk otthonról (Szarvaskőből), és 7:35-kor már megszületett Matyi. Nem tartott sokáig...:-)

Minden, ahogy szerettem volna (a kapkodástól talán eltekintve). Nem volt beöntés, gyógyszer és gátmetszés. Így terveztem:-)

Vannak dolgok, amire nem emlékszem, annyira működött, amit elterveztem. Reméltem, hogy működik majd, és meditatív állapotba tudok kerülni, de azt nem gondoltam, hogy ez automatikus lesz, nem kell relaxálnom és erre koncentrálnom.

Fantasztikus volt. Semmi negatív élmény nincs, csak a pozitív élmény, a siker érzése, és a határtalan boldogság. Fantasztikus, hogy megint kisbabám van. Nem gondoltam volna, hogy ilyen boldogság, pedig már háromszor átéltem. Elfelejtettem volna az érzést? Vagy ennyi idősen már érettebb vagyok, és másképp élem meg? Nem tudom...

De mindenkinek ajánlom... És igen, mindenki irigyelhet. :-) Van miért...


2014 január 29, szerda

Bevezetés

Régóta gondolkodom blog írásáról, de valahogy mindig elhalasztódott a dolog.

 

Most viszont, Matyi születése miatt, illetve az eddigiektől eltérő érzéseim miatt, úgy gondoltam, most vagy soha...

 

Kezdem az elején...

 

Június elejétől (talán már május végétől) fura "jeleket" kaptam. Nem sorolnám ezeket, de mind abba az irányba mutatott, mintha terhes lennék. Ezeket a jeleket akkor még nem értettem, nagyon lassan kristályosodott le bennem a dolog.

Aztán egy DM-es bevásárláskor úgy döntöttem, veszek egy terhességi tesztet. Senki nem tudott a "jelekről", még a férjem sem. Valahogy mégis odakeveredtem a tesztekhez, és akkor nyilalt belém a felismerés:

Lehet, hogy terhes vagyok?

Itt jegyezném meg, hogy van 3 gyermekem, és 40 éves vagyok. Nem terveztünk több gyermeket, a legkisebb is 8 éves.

Viszont sosem fordult meg a fejünkben, hogy el is lehet vetetni egy gyermeket. Számomra a fogantatástól önálló élet, így ez szóba sem jöhetett.

A tesztet megvettem, és ekkor már férjemet is beavatva, megcsináltam. Pozitív lett...

Még mindig senkinek nem mondtuk, csak a nőgyógyászomtól kértem időpontot. Elmentem, ultrahang: igen, 8 hetes terhes vagyok.

Én megijedtem (férjem örült). Kislányom születése után azt mondtam, soha többé nem megyek vissza a szülőszobára, én nem szülök többet. Gyorsan megszületett, de az a 45 perc alatt levegőt venni sem volt időm, szinte folyamatos fájásaim voltak. Nem vágytam vissza.

Ráadásul, a megszokott életünk, amiben a gyerekek már egyre önállóbbak, felborulni látszott.

Elmondtuk a gyerekeknek, nagyon örültek. Elmondtuk a szüleinknek, és ők is örültek. Sőt, akárkinek mondtuk, mindenki örült és irigyelt. Meglepődtem, azt hittem, bolondnak tartanak majd, hogy "vén" fejjel vállalunk egy kisbabát. De tényleg, mindenki őszintén örült.

Már kevésbé féltem a dologtól, és én is egyre jobban örültem.

Minden rendben ment a terhesség alatt, teltek a hetek, alig híztam, semmi panaszom sem volt.

Elküldtek genetikai vizsgálatra (a korom miatt). Én nem akartam menni, de aztán úgy voltam vele, baj nem lehet belőle. Megcsinálták az ultrahangot, minden rendben volt. Itt tudtuk meg, hogy kisfiunk lesz.:-)

Behívtak, ahol elmondták, mit fognak csinálni, mik az esélyek. Aztán "lebeszéltek" a vizsgálatról. Úgy döntöttünk, a mi fiunk (Mátyás) egészséges, nem tesszük ki semmi kockázatnak. Eljöttünk.

Októberben magas lett a terheléses cukorszintem, innentől diéta volt. Megijedtem az elején, sőt, el voltam keseredve, de aztán kiderült, hogy sokan diétáztak, csak nem is tudtam róla. Minden rendben ment, a diétával inkább alacsony volt a cukrom, és hamar hozzá is szoktam. Ráadásul fogyni kezdtem, úgyhogy végül olyan súllyal mentem szülni, amennyivel kezdtem a terhességet.

Lélekben egészen másképp éltem meg a terhességet. Az első ijedtségtől, az egyre inkább várakozásig. Féltem, aztán várakoztam. Megfogadtam, hogy szép élmény lesz a terhesség és a szülés is. A terhességgel eddig sem volt gondom, az előző háromnál sem.

Tudatosan készültem, hogy a szülés abszolút pozitív élmény legyen. Könyveket olvastam a természetes szülésről, tudtam, hogy nem szeretnék oxitocint és egyéb "gyorsítást", nem szeretnék gátmetszést. Egy ismerősöm révén ismertem a hipnoszülés módszerét, és bár sajnos, tanfolyamra nem jutottam el, a könyvet olvastam, a CD-t hallgattam. Készültem arra, hogy a szülésnél csak a születésre, a saját feladatomra gondoljak majd, és ne a fájdalomra és a lehetséges komplikációkra. Hittem abban, hogy minden rendben lesz.

Nem voltam persze biztos abban, hogy minden úgy fog működni, ahogy szeretném. Reméltem, de nem tudhattam. Mégsem adtam fel. Amikor időm volt, hallgattam a CD-t, és olvastam. Sok időm persze nem volt, de az agykontrollos előzményem miatt reméltem, hogy elég lesz. A szülés előtt két hétig már nem hallgattam a CD-t. Nem tudom, miért, de valahogy nem akartam. Akkor már csak olvasgattam, de már csak a természetes szülésről szóló könyveket.

Január 21-re voltam kiírva, amit az ulrahangon 27-re módosítottak. Tudtam, hogy még 21-ig sem igen "húzom", mindhárom gyerek 2-3 héttel hamarabb született.

Tervem az volt, hogy a vajúdás nagy részét otthon, nyugodt körülmények között szeretném tölteni, és a vajúdás végére szeretnék bemenni a kórházba, ahol természetes módon, gátvédelemmel szeretném megszülni a kisfiam, közel meditatív állapotban, csak a születésére koncentrálva, a külvilágot és a fájdalmat a lehető legjobban kizárva.

A terv készen volt, vártam a napot, amikor kiderül, hogy működik-e.